konzervatorium

"Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk."

E kitekintésnek nem érdeke, hogy nyíltan provokáljon, éppen ellenkezőleg.

Lehetőségemnél fogva kötelező jellegűnek érzem, hogy (mint szakkollégista, idegen nyelv-, filozófia és jogász szakos hallgató) rámutassak azokra a problémákra, amelyek a bölcsészettudomány (és szellemtudomány) oktatásával járnak együtt, mind itthon, mind pedig külföldön.

Ezt a kis összefoglalót ennek megfelelően három részre szeretném osztani. Először tudományfilozófiai és történeti szempontból vázolnám a fennálló probléma mélységét és valódiságát.

A második részben kitekintenék az Alan Sokal és Jean Bricmont szerzőpáros által írt Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal c. műre és Sokal ezt megelőzően írt áltudományos, posztmodern köntösbe bújtatott cikk-paródiájára, mely „hemzseg az elismert francia és amerikai szerzők tollából származó értelmetlen, ám sajnálatosan hiteles idézetektől, melyekben a szerzők a fizikára és matematikára hivatkoznak”. [1] A Sokal-botrány ismertetése után szeretnék visszatérni a modern szellem- és természettudományok közt feszülő ellentmondásosságra és a közös paradigmák hiányára, mely az egymás felé mozdulás és a kooperáció nemlétében nyilvánul meg. Az összefoglalást végül magyarországi kitekintéssel (vagy még inkább betekintéssel) zárnám. [2]

„Mutter aller modernen Universitäten" [3] – ezt az alapelvet hordozza magával a Wilhelm von Humboldt alapította Alma mater berolinensis, azaz a Berliner Universität örök korszelleme. Bókay Antal szerint ma a modern egyetemnek két változata létezik: a modern egyetemnek „[k]ét karakteres – egy korai és egy későbbi – szakaszát[,] […] az amerikai egyetemi rendszer elveit átvevő periódust kell elkülönítenünk. […] Elsősorban említendő, hogy >az egyetem a tudomány legmagasabb fokú művelője<. A tudomány lényege pedig az igazság keresése, ezért az egyetem az igazságkeresés tipikus útjait, eredményeit hozza létre és adja át. Jellemzője továbbá, hogy >a tudomány elszakad attól a szubjektumtól, aki műveli<, vagyis az egyetem átfogó feladata egy olyan absztrakt tudásrendszer kialakítása és átadása, amely független a konkrét életfolyamatok jelenjétől. […] A korai modern egyetem tudás alatt egyrészt egy történetileg, társadalmilag megformálódott hagyományt értett, melynek eszménye a 19. századi filológia volt, másrészt egy olyan leíró empiricizmust, mely kísérletet tett a tárgyi világ szabatos, induktív megragadására. […] Etikai, nevelési eszménye a Bildung, a közösségben rögzített értékeket önmagában kiképző ember.

Az ilyen egyetemre jellemző a magas óraszám, a sok előadás és a vizsga középponti szerepe. Oktató és hallgató távol van egymástól, amit a tanteremben magasodó katedra is világosan jelez” [saját kiemelés]. [4] Humboldt korai-modern egyetemképe tehát az igazság keresését helyezte előtérbe a tudományosság legfőbb szempontjaként. Olyan illusztris professzori gárdát vont össze Hegel, Fichte, Schleiermacher és mások személyében, amely humboldti értelemben teremtette meg a korai-modern egyetemi profilt, vagyis a tanítás és a kutatás egységét. Megszületett az „Universitas litterarum" [5], a Bildung megtestesítője.

Eszközöljünk a kontinentális filozófia történetében óriásinak számító, száz éves ugrást. Husserl 1911-ben publikált A filozófia mint szigorú tudomány c. művében elhatárolódik a naturalista ténytudománytól, s arra törekszik, hogy megteremtse a filozófia („mely a legkorábbi kezdetektől fogva szigorúan tudományos kívánt lenni" [6]) szigorú, egzakt tudománnyá való „előléptetése” érdekében azt a módszertani folyamatot, mely tulajdonképpen a fenomenológiai kritika sajátja, s amely létrehozásával „– lehetséges és elengedhetetlen egy egészen más tapasztalatkritika is, olyan kritika, amely az egész tapasztalatot egyáltalán és egyben a tapasztalattudományos gondolkodást vizsgálja”.[7]

Ezzel a lépéssel viszont átalakul a modern egyetem struktúrája – az igazságkeresés háttérbe szorul, mivel „[k]iindulópontját tekintve minden természettudomány naiv. A természet, melyet kutatni óhajt, egyszerűen ott van, adva van a számára. Magától értetődően vannak dolgok, vannak, mint a végtelen térben nyugvók, mozgók, változók és mint időbeli dolgok a végtelen időben. Észleljük, közvetlen tapasztalati ítéletekben leírjuk őket. Ezeket a magától értetődő adottságokat objektív érvényességgel, szigorúan tudományos módon megismerni – ez a természettudományok célja” [saját kiemelés] [8] Az elmondottakból az következik, hogy az igazságkeresés a szellemtudomány sajátja marad – viszont metodológia nélkül kudarcba fullad mindenfajta kísérlet a filozófia szigorú tudományosítására. Ez tudományfilozófiai paradoxonhoz vezet.

„A tudományfilozófia a harmincas évekre vált önálló filozófiai diszciplínává, főleg a Bécsi Kör tevékenységének eredményeképpen. […] A Bécsi Kör tagjai […] úgy gondolták, hogy a tudomány az emberiség legnagyszerűbb teljesítménye. […] [D]öntő fontosságúvá válik, hogy megértsük, miben is áll a tudományos gondolkodás. […] E feladatot úgy kívánták megoldani, hogy feltárják, mely módszerek tudományosak. Más szóval, a tudomány metodológiáját akarták megalkotni. A metodológiát általános szabályrendszernek képzelték el, mely megmutatja, miként kell az elméleteket felépíteni, hogyan kell azokat a tapasztalattal való összevetés révén ellenőrizni, s az ellenőrzés eredményétől függően hogyan kell továbbhaladni” [saját kiemelés]. [9] Sajnálatos módon a szellemtudomány igen kevés ágazata rendelkezik egzakt metodológiával – de ahhoz, hogy ezt képesek legyünk megállapítani, meg kell határoznunk a tudomány, „ – Popper kifejezésével élve – demarkációs kritériuma[it]” [saját kiemelés]. [10]

Itt szükséges hivatkozni a logikai pozitivizmus által használt igazolás valamint konfirmálás, avagy megerősítés fogalmakra, de Popper tudományfilozófiájában igazolásnak nincs helye.[11] A korrobáció, vagyis a falszifikáció teljes mértékben különbözik a konfirmációtól, mivel Popper szerint „semmi sem adhat okot arra, hogy higgyünk egy elmélet igazságában”.[12] Ez igen problematikussá teszi a bizonyos mértékben metodológiával rendelkező szellemtudományok igazságértékének megítélését, szemben a természettudományokéval.

Ehhez pusztán megjegyzésként tenném hozzá a következő Helmholtz-idézetet: „Egyébként a valóság a törvényeit hűen kikutató tudomány előtt eddig mindig sokkal fenségesebbnek és gazdagabbnak bizonyult, mint amilyennek azt a mitikus fantázia és a metafizikai spekuláció legnagyobb erőfeszítései kiszínezni tudták”.[13] Dilthey szerint „az általánosan elfogadott metafizika a tudományok olyan állapotából fakadt, melyet már magunk mögött hagytunk, s így a szellemtudományok metafizikai megalapozásának ideje végképp lejárt”. [14] Dilthey ezen mondata a mai posztmodern, szellemtudományos ágazatok legnagyobb és legégetőbb problémája – ennek miértjét kénytelenek vagyunk történetileg áttekinteni. Mivel Bacon természettudományos írásai óta ismeri a tudományos világ és az intellektuális társadalom a tudományok tanulmányozásába bevezető munkákat, „[f]elmerült az az igény, hogy valaki hasonló szolgálatot nyújtson azok számára, akik történelemmel, politikával, joggal vagy politikai gazdaságtannal, teológiával, irodalommal vagy művészettel foglalkoznak” [saját kiemelés]. [15]

A szellemtörténet megkérdőjelezhetetlen nagyságú, iránymutató alakjaitól eltekintve merül fel a következő probléma: „egyesek a tudomány önkényes fogalmából kiindulva a történetírástól – ahogyan azt a mesterek gyakorolták – rövidlátón és önhitten elvitatták a tudomány rangját; a többiek pedig úgy gondolták, hogy azokat a tudományokat, melyek alapjául imperatívuszok szolgálnak, nem pedig a valóságról szóló ítéletek, át kell alakítani a valóságról szóló ismeretté”. [16] A folyamatot Dilthey a költői művek tanulmányozásán keresztül mutatja be. Úgy véli, a költészetet „csak a kultúra összefüggésében és átfogó valóságában és csakis abból lehet megérteni”. [17] A költői képiség, a fantázia és egyéb motívumok „az elemzés számára csupán bizonyos emberek hatalmasabb szerveződése, amely bizonyos folyamatok kivételes erősségén alapul.” [18] Dilthey itt az antropológiához, valamint a szellemi élet antropológiai tanulmányozásához való visszajutást szorgalmazza, mivel „[a] költői művek és a nemzeti irodalom történetének tanulmányozását tehát két ponton a szellemi élet általában meghatározza. [Az első pont] […] a történelmi-társadalmi valóság egészének megismerésétől függ. […] Másodszor viszont azt találjuk[,] hogy az ezen alkotásokat létrehozó tevékenység természete a szellemi életet általában uraló törvények természete szerint működik.

Tehát az igazi poétikának – ennek kell alapot nyújtani a szépirodalom és a szépirodalom történetének tanulmányozása számára – úgy kell eljutnia fogalmaihoz és tételeihez, hogy összekapcsolja a történelmi kutatást az emberi természet tanulmányozásával” [saját kiemelés]. [19] Dilthey tehát a mai, irodalomelmélet és filológia címszó alatt futó, tudományos módszertant szinte egyáltalán nem vagy csak minimális mértékben alkalmazó szellemtörténeti invenciók korpuszába minden további nélkül integrálná a történeti kutatás és a kognitív tudományok metodológiáját – s ezzel teljes mértékben (és már közel kilencven év távlatából) megszüntetné azt a szellemtudományi felületet, melyet Alan Sokal és szerzőtársa oly brillírozva tett tökéletesen nevetségessé 1996-ban.

Stanislaw Ardenski 1972-es, Társadalomtudományok és boszorkányság c. művében a következőket írja: „Mindaddig, amíg a tekintély félelmet ébreszt, a zavarodottság és az abszurditás konzervatív tendenciákat kelt a társadalomban. Mindenek előtt azért, mert a tiszta és logikus gondolkodás a tudás felhalmozásához vezet (ennek legszebb példáját a természettudományok fejlődése mutatja), és a tudás előrehaladása előbb vagy utóbb aláaknázza a hagyományos rendet. A zavaros gondolkodás viszont konkrétan sehova sem vezet, követése gyakran semmilyen hatással sincs a világra”. [20] Ardenski gondolatát alapvető princípiumként is kezelhetjük a Sokal-Bricmont szerzőpáros munkájára reflektálva.

A jelenkor ködös humán- és társadalomtudományos állapotát, illetve a huszadik század kilencvenes éveinek második felét a legnagyobb mélységekig átható posztmodern állapotot olyannyira tarthatatlannak ítélte a két fizikus (megjegyzendő, elvileg laikusokról van szó!), hogy elengedhetetlennek találta az Intellektuális imposztorok c. könyv megjelentetését. A könyv előzménye azonban egy még sebezhetőbb pontot talált a posztmodern elméletek tekintélyelvű páncélján – s ez egy brutálisan leleplező erejű ál-tanulmányban teljesedett ki.

Sokal szerint a posztmodernizmust a következőképp jellemezhetjük: „a Felvilágosodás racionalista hagyományainak többé-kevésbé explicit visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, valamint egy olyasfajta kognitív és kulturális relativizmus elfogadása, mely szerint a tudomány nem több, mint >narráció<, >mítosz< vagy társadalmi konstrukció a többi ilyen között”. [21] Sokal, talán felháborodásában, de meg kell hagyni, teljesen jogosan a következő kísérletet végezte el: „elküld[ött] egy divatos amerikai kultúr-tudományos […] folyóirat, a Social Text számára egy írást, az elmúlt években elburjánzott cikkek paródiáját, [hogy meglássa,] leközlik-e. A cikk címe: >A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé<, szövege pedig hemzseg[ett] a képtelenségektől és a logikai következetlenségektől. Ráadásul a kognitív relativizmus egy szélsőséges formáját képviseli: miután kigúnyolta az ódivatú >dogmát<, mely szerint >a külvilág létezik, és tulajdonságai függetlenek minden embertől, mi több, az emberiség egészétől is<, kategorikusan kinyilvánítja, hogy >a fizikai >valóság< - akárcsak a társadalmi >valóság< - végeredményben tulajdonképpen társadalmi és nyelvi konstrukció<.” [saját kiemelés][22] Majd „arra a konklúzióra jut, hogy >Euklidész π-je és Newton g-je, melyet korábban állandónak és egyetemesnek gondoltak, immár csak elvitathatatlan történetiségében vizsgálható; és a vélt megfigyelő végzetesen decentralizálódik, bármilyen episztemikus kapcsolata megszakad a téridő-ponttal, amelyet már nem csupán a geometria határoz meg<”. [23]

A cikket leközölték, viszont Sokal „azonnal leleplezte a beugratást, és ezzel óriási vitát kavart mind szakmán kívüli, mind a szakmai sajtó köreiben”. [24]A leleplezést természetesen már nem vállalta a Social Text, ellenben a következő nemzetközi hírű és tekintélyű lapok címlapjain szerepelt: a New York Times, az International Herald Tribune, a London Observer és a Le Monde.[25] Ezen a ponton szeretnék rámutatni a következő igazolható problémára a félreértések elkerülése végett: „[e]ltekintve a médiaőrülettől, az a puszta tény, hogy leközöltek egy paródiát, önmagában aligha bizonyít bármit is […].

Azonban érdekesebb következtetésekre juthatunk akkor, amikor megvizsgáljuk a paródia tartalmát. […] [R]ögtön látjuk, hogy az olyan, neves francia és amerikai értelmiségiektől származó idézetek köré épül, melyek a matematika és a természettudományok állítólagos filozófiai és társadalmi következményeit taglalják”. [saját kiemelés] [26] „A felhasznált szerzők valóságos panteont alkotnak a kortárs >francia elmélet< képviselőiből: Gilles Deleuze, Jacques Derrida, Félix Guattari, Luce Irigaray, Jacques Lacan, Bruno Latour, Jean-François Lyotard, Michel Serres, és Paul Virilio [ebben a könyvben Julia Kristeva is rákerült a listára]” [saját kiemelés]. [27]

De miért is született meg ez a könyv? A kérdés teljesen jogos. A válasz a következő: a szerzőpárost egyáltalán nem a rosszindulat vezérelte – „nem az [volt] a céljuk, hogy leszedjék a keresztvizet az általuk irigyelt, neves filozófusokról, gondolkodókról. Hitük és meggyőződésük, hogy a tényeket figyelmen kívül hagyó, a tudomány leplébe burkolózó fantáziálás súlyos kárt okoz az ezredfordulós filozófiáknak” [saját kiemelés]. [28]

Nem szeretnék közhelyekkel dobálózni, de ha mégis ezt teszem, akkor arra hivatkozásban kerül sor. Hogy vázoljam, miért is érzem tragikusnak a magyar felsőoktatásban a humán tudomány helyzetét, Bókay Antal késői modern, majd posztmodern egyetemképére szeretnék utalni: „Ennek az egyetemi modellnek az eszményi tudománya a formális logika, az >igazság<, a nyelv, a társadalom, az irodalom vagy a gazdaság hátterében rejlő logikai-matematikai természetű összefüggésekben ragadható meg. […] (A) modern ipari társadalom minden szintjén meghatározó termelőerővé válik a tudás és az egyetem tudástípus (a termelés, a társadalomszervezés és irányítás, a tudás-termelés) alaptudományát, hátterét biztosítja. […] Ennek az egyetemnek a szakstruktúrája sokkal nyitottabb lesz, sőt eszménnyé válik a tudásterületek közös logikai hátterével megokolt összekapcsolás, az interdiszciplinaritás. A tanszékek mérete megnő, az átfogó tudományterület és nem a professzor a szervező elve, a tanszékvezetői pozíció szakmai menedzseri feladattá válik. Az oktatás meghatározó formája itt már a szeminárium, az órák és vizsgák száma csökken, a tanterv kötetlenné, elemei választhatóbbá válnak, megszületik a kreditrendszer. A szemináriumok tanár és diák kooperációjára épülnek, eltűnik a katedra, a tanár a diákok közé ül.

Ez az egyetem már nem valami tradíció elsajátítására késztet, hanem önteremtésre, önkiteljesítésre, melynek feladata viszont kívül kerül az egyetemen. Terének középpontjába, az előadóterem helyébe, a könyvtár kerül [saját kiemelés]”. [29] „Az egyetem megpróbál leválni a nem egyetemi környezetről, önálló, öntörvényű egyetemi városrészt, campust épít, ennek léte nem csak technikai, hanem szimbolikus is. Létrejön az „ész emberének városa”, a >city of intellect<, mely integrálja és koncentrálja az ésszerűséget térben, intézményi megformáltságban és az egyetemi polgárság „észvároson” belüli pozíciójának (ilyen az egyetemi beosztások rendszere, vagy a tenure) megteremtésében. Az észváros jelentős társadalmi hatalmat koncentrálhat, hisz ő képzi a társadalom minden meghatározó tevékenységéhez a megfelelő személyeket, és ő adja a megfelelő tudást”. [30] (A leírtakon túl érdekes olvasmányként szolgálhat – urbanisztikai és infrastrukturális szempontból – Michael J. Dear The Postmodern Urban Condition (Oxford: Blackwell, 2000.) című könyve.)

A jellemzésben a magyarországi példákat vizsgálva két nagyobb probléma is jelentkezik. Az a tény, hogy a tanszékvezető egyben „oktatásügyi szakmai menedzserré” avanzsál, és mint „szakpolitikus” vagy felsővezető az egyetemi hierarchián belül nem kiemelten az oktatással-kutatással foglalkozik, hanem annak szervezésével az alap- és a doktori képzést is beleértve, nem vezet megfelelő időbeosztáshoz és tudáskoncentrációhoz. A mai magyar egyetemről (gondolok itt a 2006. novemberében megjelent HVG Diploma 2007 c. különszámában az „Abszolút kari rangsorok” „Kari összesített rangsor” táblázatában első helyen álló ELTE-BTK-ra [31]) hiányzik a professzionális tudományszervezés. (NB: az első tíz kar között az ELTE-BTK megelőzi a BME Természettudományi Karát, az ELTE Természettudományi Karát valamint a debreceni, szegedi és pécsi orvosegyetemeket; az első húsz helyre lebontva pedig a BCE Gazdálkodástudományi és Közgazdaságtudományi karait).

Professzionális, elkülönített humán erőforrást igénylő szakmáról lenne szó tehát, olyan szakemberekről, akik megfelelő végzettségüknek köszönhetően magas szakértelemmel kezelnék az egyetem pénzügyi ügyleteit, emellett folyamatos konzultációra lenne szükség az egyetem oktatásügyi felelősével. Minden bizonnyal „kitenyészthető” lenne a szakma, mert tudomásom szerint ezen az egyetemen (legalábbis a Bölcsészettudományi Karon) ilyen nem létezik. Külön kell tehát választani az oktatási-kutatási és a tudományszervezési feladatokat, kizárólag az egyetem érdekében.

A fenti idézetben tárgyalt „city of intellect” problémája ugyancsak fennáll, hiszen gondoljunk csak arra, hogy az ELTE-BTK „I” épületét, ahol többek között a Filozófiai Intézet is tevékenykedik, egy átlagos méretű és az átlagnál rondább színű- és állapotú faajtó választja el az „egyedi szépségű” Puskin utcától. Vagy említsem a hosszú évtizedek alatt igencsak leromlott, Múzeum-körút 6-8-as számú tömbjét? Hol marad az észváros, Magyarország „legjobb” egyetemi karának az észvárosa? Ez jóval többet jelent, mint egy egyszerű infrastrukturális vagy pénzügyi probléma.

Ezen a ponton az olvasó természetesen egyből rámutat a következő problémára: mi köze ehhez a cikk egészének? A válasz sajnos elszomorító, melyet három különálló, ám a végletekig összefüggő entitásban kell tárgyalni. Először is, ha összevetjük a posztmodern egyetem (vagy nevezhetjük akár európai egyetemi modellnek is) profilját a magyar felsőoktatás valóságával, attól ugyan senki sem lesz boldog. A posztmodern egyetemmé válás ismérvei a következők: „az egyetem mint intézmény erősödő irracionalitása. Az „észváros” esztelenné válhat. Az irracionalizálódásnak pedig teljesen egyszerű okai vannak.

A központi támogatási források beszűkülésével kiszámíthatatlanná válik az egyetemi környezet, és kétségessé válik az egyik legjelentősebb egyetemi vívmány[,] az autonómia. A sokféle finanszírozási forma és elkötelezettség ugyanis számtalan apró elemében kezdi ki az autonómiát, az egyetem által nem kívánt szakok, kutatási területek kifejlesztését teszi szükségessé és értékesnek gondolt oktatási és tudományos programok leállítását kényszeríti ki”. [saját kiemelés][32] […] „A képzési folyamat szétszóródik, a kreditrendszer már nem egyszerűen az egyetemen belüli rugalmas képzést szolgálja, hanem azt, hogy a képzési elvárást bárhol, a világ bármely akkreditált egyetemén teljesíthető tudás-elemek egyéni-hallgatói kombinálásával teljesíteni lehessen. Kialakul ezzel a világegyetem [!], egy olyan virtuális egyetem, mely a felsőoktatási egyetemi hálózat tényleges terét a nyilvántartó, regisztráló komputerek képernyőjére helyezi át.

A Bologna-folyamat egyértelműen a humboldti nemzeti egyetem felszámolása, határozottan globalizációs tendencia: a kötelező diplomamelléklet, a European Credit Transfer System, a mobilitás hangsúlyozása és az európai szintű minőségbiztosítás igénye egyértelműen erre mutat”.[33] […] „Az egyetem hagyományos (és sajnos nagyon kis hatékonyságú) szervezési stratégiájának kudarca miatt, professzionális menedzsment, vállalatszerű intézményi építkezés igénye formálódik meg. A Bologna-folyamatot elkezdő országok oktatásirányítása az egyetemek mellé igazgató-tanácsokat telepít, és ezeknek a nem egyetemi emberekből álló személyeknek adja a gazdasági és stratégiai döntések jogát”. [34] […] „A modern egyetem óriási összegeket költött a könyvtárra […], és most ugyanilyen nagy pénzt költ a számítógépes hálózatra, CD-könyvtár kiépítésére, on-line adatbázis kapcsolatok kialakítására és multimédia laboratóriumok felszerelésére és a jövő legfontosabb újítására, a komplex e-learning rendszerekre”. [35]

A magyar valóságban a következő tényezők valósultak meg a posztmodern egyetem ismérvei közül: a 2003-as bevezetésű kreditrendszer, közvetlen hatása a hallgatók felől az indokolatlan halasztások megnövekedése (biztosan találkoztunk már mind hetedéves magyarszakossal – a puszta tapasztalás hatása önmagáért beszél). Ugyancsak megnőtt a hallgatói mobilitás, viszont az ösztöndíjprogramok (melyekben lehetőség nyílik bizonyos kreditek elismertetésére külföldi egyetemeken) csak a legjobbak számára nyitottak. A 2006-ban először debütált Bologna-rendszer hátrányairól (szakirodalom hiányában) csak röviden szólnék. A felvételi érettségivel történő integrálása, a kétszintű érettségi rendszer jóval kisebb akadályt jelent a leendő hallgatóknak, mint a korábbi egyetemi felvételik. A tanszékeknek nincs (nem is lehet) tudomásuk a felvett hallgatók képességeiről, ami még jobban felhígítja az oktatás minőségét, valóban tömegoktatásról lesz szó.

Hatalmas hátrány az ún. gyűjtőszakok megjelenése, mint pl. a BTK-kon manifesztálódott „szabad bölcsészet”, mely ötvözi a korábbi esztétika, filmelmélet, filozófia, kommunikáció és művészettörténet szakokat, s ezeket szakirányokként s tézistémakörként kínálja a BA-képzés hatodik szemeszterében. Nem kérdés, hogy ez egyértelműen a keretszámok csökkentése érdekében történt, mivel alapszakok megjelenéséről van szó, és megszűntek az egyetemi szakpárok. A legégetőbb probléma a bölcsészettudományi karokon a nem nyelvbölcsész BA diplomák piaci befogadása. Egyértelmű, hogy a piacnak nincs igénye a kutatószakokról kikerült, nem tanárképes, közepes vagy gyengébb eredménnyel végzett BA diplomásokra. Továbbá úgy vélem, hogy az on-line katalógusról, CD-könyvtárról valamint a multimédia-laborokról még ironikusan sem ejtenék szót. Elhamarkodottnak vélem tehát a Bologna-rendszerre való teljes átállást (szerencsére kivételt képeznek a jogi, orvosi, az építészmérnöki és a művészeti képzés szakjai, ahol tényleg lehetetlen és értelmetlen lenne oktrojálni a Bologna-rendszert).

Valamelyest megoldást jelentene a fennálló problémára a nem tanárképes kutatószakok keretszámainak radikális csökkentése. Ha az egyetemek minimálisra csökkentenék az esztétika, filmelmélet, filozófia, klasszika-filológia, kommunikáció, kulturális antropológia, művészettörténet, nemzetközi tanulmányok, néprajz, politológia, szociológia, társadalmi tanulmányok stb. szakok államilag finanszírozott keretszámait, az azt jelentené, hogy a kutatószakok feltöltődnének olyan hallgatókkal, akiknek maximális felvételi pontszámaik, egynél több nyelvvizsgájuk és OKTV helyezésük alapján eltökélt szándékuk a későbbi tudományos munka, s lehetőség lenne a TDK-ra, majd az OTDK-ra felkészítő tudományos műhelyek kialakítására (ami most teljességgel hiányzik az első diplomát adó egyetemi oktatás struktúrájából, sőt, még egyes nagy múltú szakkollégiumok műhelyeiből is); valamint a kutatószakok kis mérete és szakmai minősége lassú mértékben ugyan, de kielégítené a hosszú távú piaci igényeket is.

Az egyetemi kutatómunkából kiindulva felmerül a kérdés: mit kutasson a bölcsész? Kinek áll érdekében a klasszikus értelemben vett bölcsészettudományi kutatómunka? Némileg megelőzi a válaszadást e kérdésekre a következő gondolat, melyet igen nagy keserűségemben vagyok kénytelen idézni: „[n]incs magyar Ingarden, nincs magyar Richards, s nem ismerjük Gadamer János Györgyöt, mintahogy Derrida Jakabot sem. Talán azt is lehetne mondani, hogy a magyar irodalomelmélet parazita természetű lény. Ha pedig ez így van, akkor a parazita magyar irodalomelméletnek mint az anyateóriákat sorvasztó élősködőnek jelentékenyen káros hatást kellene kifejtenie a nemzetközi irodalomtudományos trendekre.

De vajon mondhatjuk azt, hogy a generatív poétika térhódításának a Szegedi Szemiotikai Iskola tudományos tevékenysége állta útját? Vagy kijelenthetjük, hogy az irodalomtudományi strukturalizmus azért nem oly divatos mostanság, mert Hankiss Elemér megírta Az irodalmi mű mint komplex modell című disszertációját? S talán állíthatjuk azt, hogy a posztstrukturalizmus Bojtár Endre élménycsúszdáján indította karrierjét? Nemegykönnyen. Azonban mielőtt még bárki sértő szándékot feltételezne az itt előadódó szöveg mögött, sietve jegyzem meg, hogy nyoma sem található annak az intenciónak, amely azon irodalmárok, irodalomtörténészek, kritikusok teljesítményét kicsinyelné, akik irodalomelmélettel is foglalkoznak, s anyanyelvük történetesen magyar. Például az ember nem szívesen alázza le magát.” [saját kiemelés][36]

Így állunk tehát, Magyarország legnagyszerűbb karának egyik nagyelőadójában. Hol és merre tart a magyar bölcsészettudomány, mi a célja? Miért próbálja a magyar lemásolni és tanítani a nyugati műhelyek ősrégi esteblishmentjét? Miért érdeke az a magyar bölcsészettudománynak, hogy olyan szakmabelieket képezzen ki, akik még mindig ugyanabban a metafizikai ködben tapogatóznak, ami a nyugat számára már rég kitisztult, vagy legalább kitisztulni látszik? Végezetül, miért jó az a magyar bölcsésznek, hogy irodalomelméletet tanul, és közben két abszolút laikus röhögve húzza ki alóla a széket?
"Pelikán: Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket.

Virág: Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán."

Felhasznált irodalom

Sokal, Alan; Bricmont, Jean. Intellektuális imposztorok. Budapest: Typotex Kiadó, 2000.

http://zope.hu-berlin.de < http://zope.hu-berlin.de/ueberblick/geschichte/hubdt_html >

www.korunk.org < http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2004&honap=11&cikk=772

Husserl, Edmund. A filozófia mint szigorú tudomány. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1993.

Miklós, Tamás (ed.). Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz, 1997.

Dilthey, W. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. 2. átdolg. kiad. Budapest: Gondolat, 2004.

HVG Diploma 2007. 2006. november

Odorics, Ferenc. A disszemináció ábrándja. Szeged-Budapest: Pompeji-Books in Print, 2002.

Lábjegyzetek:

[1] Sokal, Alan; Bricmont, Jean. Intellektuális imposztorok. Budapest: Typotex Kiadó, 2000. 7. old.

[2] Ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy hivatkozásaim Bókayra, Husserlre, a Forrai Gábor által írt bevezetőre a Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai c. műben, Popperre valamint Dilthey-re pusztán és kizárólag filozófiatörténeti, tehát jelen esetben tájékoztató jellegűek, s mellőznek bármiféle ideológiai vagy tudományfilozófiai véleménynyilvánítást.

[3] http://zope.hu-berlin.de 2007-03-23 < http://zope.hu-berlin.de/ueberblick/geschichte/hubdt_html >

[4] www.korunk.org 2007-03-23 < http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2004&honap=11&cikk=772 >

[5] http://zope.hu-berlin.de 2007-03-23 < http://zope.hu-berlin.de/ueberblick/geschichte/hubdt_html >

[6] Husserl, Edmund. A filozófia mint szigorú tudomány. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1993. 23. old.

[7] Uo., 40. old.

[8] Uo., 38. old.

[9] Miklós, Tamás (ed.). Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz, 1997. 10-11. old.

[10] Uo., 11. old.

[11] Uo., 11. old.

[12] Uo., 11. old.

[13] Dilthey, W. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. 2. átdolg. kiad. Budapest: Gondolat, 2004. 16. old.

[14] Uo., 15. old.

[15] Uo., 19. old.

[16] Uo., 21. old.

[17] Uo., 93. old.

[18] Uo., 93. old.

[19] Uo., 93. old.

[20] Idézi Sokal, Alan és Bricmont, Jean. i.m. 14. old.

[21] Uo., 14. old.

[22] Uo., 15. old.

[23] Uo., 15. old.

[24] Uo., 15-16. old.

[25] Uo., 16. old.

[26] Uo., 16. old.

[27] Uo., 17. old.

[28] Uo.

[29] www.korunk.org 2007-03-26 < http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2004&honap=11&cikk=772 >

[30] Uo.

[31] „Az abszolút legjobbak.” HVG Diploma 2007. 2006. nov.: 38. old.

[32] www.korunk.org 2007-03-26 < http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2004&honap=11&cikk=772 >

[33] Uo.

[34] Uo.

[35] Uo.

[36] Odorics, Ferenc. A disszemináció ábrándja. Szeged-Budapest: Pompeji-Books in Print, 2002.