konzervatorium

Az elmúlt napokban robbant "cigánybomba" után mindenki követelőzik és vádaskodik. Jómagam a magyar értelmiségi elitet vádolom. Vallásra, bőrszínre, nemre, szexuális orientációra, leginkább pedig politikai preferenciákra való tekintet nélkül. Szerintem ezt a cigánykérdést, ahogy jópár más dolgot is, ők szúrták el alapvetően.

Az értelmiség feladata, hogy a mindennapi életben keletkező társadalmi-gazdasági és egyéb problémák, és az ország működtetése közti kapcsolatot biztosítsa. Az hogy megértsék, megvitassák és kitalálják, hogyan kell megoldani a problémákat. A végrehajtást pedig a politikai-kormányzati szervezetekre és végső soron minden egyes állampolgárra bízzák.

Szájbarágósan hangzik, de muszáj leírni, mert ebben vallott kudarcot a magyar értelmiség vezető rétege, a magukat közéletben exponáló írók, tudósok, publicisták. Ahogy korábban megírtam, ez a kudarc az egyik fő oka a rendszerváltással megkezdődött átalakulási folyamatok megrekedésének, mert az elit a rendszerváltáskor létrehozott kereteket képtelen volt megfelelő tartalommal megtölteni.

Azért nem tudták megtölteni, mert egymással voltak elfoglalva. Egyáltalán nem mindenki, de a nyilvánosság előtti vitákból, illetve a jelenlegi válsághelyzetből kiindulva általánosságban mégis ez vezethető le. Nem oldódott meg semmilyen komolyabb probléma, sőt inkább súlyosbodtak a dolgok, miközben – Istenem, de unalmas újra leírni – az ország két részre szakadt.

Az "örök magyar határpör" végigkísérte a magyar történelmet, de maga a klasszikus népi-urbánus vita is a Horthy-korba nyúlik vissza. A mostani kétfelé szakadás pedig már nyolcvankilenc előtt megkezdődött. A rendszerváltás folyamata azonban bizonyítja, hogy a közös cél érdekében felül lehetett kerekedni a szembenállásokon.

"Új reformkor vagy új Horthy-korszak? Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út." Tamás Gáspár Miklós írta ezt az első szabad választások előtt, és ennek a mondatnak a jelentése a kétezres évek elejére tökéletesen megvalósult. Két táborra szakadás, nincs harmadik út. Sokan kárhoztatták ezt már, de önmagában mégsem ez jelenti a problémát.

Nem a pártosodás a fő baj, hanem hogy a két tábor mellé állt szellemi élmunkások által létrehozott diskurzus kizárja a produktivitást. Nem önmagában azért, mert nem tudnak dűlőre jutni a vélemények összeegyeztetésével. Hanem azért, mert ezek a viták nem magukról a problémákról szólnak.

Az egész vitarendszer lényege a kölcsönös, egymás ítéleteit jin-jang szerűen legitimáló morális ítélkezés, egy-egy meglehetősen szűk és egyszerű világkép alapján. Ebből nincs kiút, mert nem fogalmaz meg konkrét megoldási javaslatokat, inkább csak szimbolikus jellegű felszólításokat, mint a "mondjon le" és az "állam rossz gazda".

"Az álviták nyelvére fordítva: hogyan lehet valamiről úgy beszélni, hogy nem beszélünk róla. E viták funkciója a politikai diskurzus helyettesítése volt. Ám ahol nincs politikai diskurzus, ott szükségképpen minden az." Ezt a Beszélőben írta Mink András a hetvenes évek legendás álvitájáról, a kesudióügyről. A rendszerváltás után szinte ugyanez játszódik le. A valós problémák kezelése helyett álviták bontakoznak ki, melyeknek már nem a problémamegoldás, hanem a világnézeti küzdelem az alapja. Ez pedig újabb és újabb kesudióügyeket generál, melyekben összekeveredik a politika, a kultúra, a magánélet, vallás, a vagyon nagysága, múlt, jelen és minden egyéb. Eközben az ezekhez köthető valódi kérdésekben nem történik változás.

A bal és liberális fél értelmiségi hangadói a félremagyarázott modernizmusra alapozva olyan verbálterrort hoztak létre, amivel azonnal az elmaradottság, a mucsaiság, a fasizmus, a nacionalizmus, az irredentizmus, a bigott klerikalizmus vádözönét zúdítják annak a nyakába, aki egy kicsit is mást gondol, mint ők.


Ez a szómágia most meghalni látszik. Abba hal bele, hogy teljesen elszakadt a valóságtól. A valóság makacs tudomásul nem vétele egyre nagyobb kiábrándulást és ellenállást okozott, ami csak még agresszívabbá tette a továbbra is kitartó megmondóembereket. Így jutottunk el Pásztor Albert amúgy vitatható kijelentéséig, melynek nyomán a cigánytémát mindeddig reflexből hárító megbélyegzős módszer a saját maga által kreált körülmények áldozata lett.

Bayer Zsolt Pásztor és Cozma ügye után azt írja, hogy az SZDSZ-nek és a jogvédőknek most térden állva kellene bocsánatot kérniük a magyar lakosságtól a pitiáner politikai célokból elkövetett álszentségükért. Ez kissé túlzás, de ha már így állunk, akkor ebbe Canossa-járásba viszont Bayer Zsoltnak és társainak is be kellene szállniuk.

A hangadó jobboldali értelmiségi attitűd ugyanis semmivel sem jobb ellenfelénél. Az Orbán-kormány évei után kikristályosodott retorika jóformán semmi pozitív létrehozásáról nem szólt, csak a másik oldal vádjain való látványos megsértődésből, és az arra adott dacreakciókról. A megoldáskeresés itt is átadta a terepet a szómágiának: az "itt már úgysem lehet mit tenni" nihilizmusának, az egyre imagináriusabb "baloldali médiafölénnyel" való takarózásnak, illetve a ballibek univerzális szégyenbélyegeivel megegyező szitokszóként használt liberálisozásnak.

Az egész diskurzus működésének alapja, hogy egyik fele nem létezne a másik nélkül. Ezért is nem történt itt semmi változás: a balliberális problémamegoldáshoz elég egy jól irányzott megbélyegzés, aztán "a majd mi elintézzük, mert mi értünk hozzá" kádári módszerének belengetése. De mindez azért lehet elég, mert a jobbos térfélről erre nem olyan válasz jön, ami ezt semlegesíti, nevetségessé teszi, és letesz valamit vele szemben. Hanem kommunistázással-hazaárulózással körített hisztizés, meg a dühödt zászlólengető póz a Hargitán. Oszt jónapot.

Nem igaz, hogy mindenki csak ezzel a haszontalan harccal lett volna elfoglalva. Voltak itt az elmúlt években hasznos kutatások, értelmes vizsgálatok, konstruktív viták és fontos nyilatkozatok. Csakhogy a rendszer működésének az egyik kulcsa a kontraszelektálás. Elnémítani azokat, akik megpróbáltak differenciáltabban állni a dolgokhoz, összebékíteni az elveket a valósággal, és javaslatokat, megoldásokat ajánlani.

Ezeket az embereket rendre a sajátjaik csinálják ki. A legszebb példa erre az Orbán Viktor körüli értelmiségi holdudvar változása 2002 után. Ahogy a párt szellemi-kulturális önképéből Wass Albert kiszorította Márai Sándort, úgy tűntek el Orbán közeléből azok, akik differenciáltabban látták a világot az "egy a tábor" elvnél. Attól pedig, hogy valaki a saját oldala számára nehezen emészthető, a kérlelhetetlen szekértábor-logika alapján a másik oldal számára továbbra is vállalhatatlan marad.

Az értelmiség elitje az értelmiség többi részét is cserbenhagyta. Azokat, akiknek a lánc végein, a vidéki általános iskolákban, múzeumokban, könyvtárakban kell napi gyakorlatként szembesülniük az elvek és a valóság közti különbségekkel. A velük való kibabrálásban a balliberális értelmiség hangadói jártak az élen.

A "kisértelmiségiek" közül joggal érzik úgy sokan, hogy hülyét csináltak belőlük. Azzal, hogy a panaszaikkal nem foglalkoztak, a munkájukat semmibe vették, ellenben látványosan felháborodtak minden alkalommal, amikor kiderült, hogy ők - a tanárok, muzeológusok és más gyakorló értelmiségiek - nem azt csinálják, amit nekik prédikáltak.

Nem akarok az ítélés és nem javasolás hibájába esni. Ezért most álljon itt néhány ötlet arról, hogy mit lehetne, vagy mit kellene tenni az álságos és kártékony diskurzus meghaladására.

Először is vegyük végre tudomásul, hogy ez maga egy társadalmi probléma, és hogy ebben a minőségében sokkal bonyolultabb, mint hogy megoldható lenne egyes emberekre, vagy politikai csoportok valamelyikére való felelősséghárítással – ez a gesztus ráadásul csak újratermelné az értelmetlen adok-kapok vitát.

E térben és időben szétágazó komplexitásra csak egy példa: a probléma egyik okozója a szocializmus, mely kigyomlálta az önreflexiót az emberekből. Amíg valahogy vissza nem tér a felelősségérzet és az önkritika a magyar közgondolkodásba, cseszhetjük. Kukorelly Endre szerint "itt mifelénk egyetlen halk pardon még el nem hangzott. Ezért ilyen kínos-ciki hely Magyarország, a komcsijaival meg a komcsizóival együtt".

Meg kell érteni azt is, hogy nem lehet ezt a problémát azonnal és látványosan felszámolni. Ezen csak lassú és kitartó munkával lehet változtatni, és tompulásához a külső befolyásoló körülmények – bűnözés mértéke, életszínvonal – változására is szükség van, melyek kiveszik a gumicsontot a marakodók szájából.

Közös érdek küzdeni ez ellen a káros körmagyar ellen. Olyan retorikát kell kialakítani, amelyik tudatosan kikerüli a kommunikációs csapdákat, ignorálja, leszereli azokat, akik ebben a káros diskurzusban szerepet játszanak. Nem szabad felvenni a kesztyűt. Az értelmiségi krém harcának a lényege éppen az, hogy direkt belelépjenek az egymás által kihelyezett csapdákba, majd hangos ordításukkal bizonyítsák a másik oldal gonoszságát.

A menthetetleneket ignorálni kell, de a többi véleményt éppen hogy meghallgatni. A kritizált értelmiségi diskurzus éppen fordítva csinálta: az egymást cseszegető véleményekre odafigyelt, a többit elhallgatta.

Nem kell félni. Attól még nem lesz fasiszta vagy hazaáruló valaki, mert egyik vagy másik monomániás véleményvezér csuklóból homlokára üti ennek a bélyegét. Egyesek még mindig azt gondolják, hogy ez létező veszély, miközben ezek a bélyegek már csak a saját fanatikusaiknak jelentenek valamit, de már nekik sem mindig. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell foglalkozni a várható reakciókkal, hiszen az értelmiségi-politikai diskurzus gondolkodási paradigmává, sőt élménnyé tette a reflexből fasisztázást-liberálisozást az átlag választópolgár fejében.

El kell fogadni, és el kell fogadtatni, hogy mindig léteznek a sajátunktól eltérő vélemények, sosem fog mindenki egyetérteni, ám ezektől még nem dől össze a világ. A diskurzus egyes résztvevőinek, és az általuk befolyásoltaknak ugyanis láthatóan maga az a megemészthetetlen tény, hogy van, aki másképp gondolkodik.

Tudni kell bevallani, ha hibáztunk, vagy nem volt igazunk. A mostani véleményvezérek egyik legvisszataszítóbb jellemzője az önnön csalhatatlanságukba vetett hit, melyet tovább sötétít az a kettős beszéd, amivel a színfalak mögött bevallják tévedéseiket, miközben a nyilvánosság előtt továbbra sem hajlandóak engedni.

A jelenlegi diskurzus meghaladásához újra hatalmat kell szerezni a tényeknek. Az egyik legnagyobb szégyen, hogy az értelmiségi párbaj a tényeket is másodrendű kellékekké alacsonyította le, szelektálva és elferdítve őket saját igazának bizonyítására. A leegyszerűsítő megfogalmazások, a kollektív stigmatizálások ellen az "igazság minél több szeletének a kibontásával" kell küzdeni.

Ehhez viszont meg kellene ismerni végre a tényeket. A mai magyar közgondolkodást nagyfokú tudatlanság jellemzi, s ez szoros kölcsönhatásban áll e közgondolkodást vezérelő közbeszéddel. Kevés és sablonos a tudás arról, hogy hogyan élnek, mit csinálnak, mit gondolnak ebben az országban az emberek Budapest határain kívül, vagy éppen belül. A többmilliós határon túli magyarság sztereotípiákban létezik csak, elmaradtunk a nyugati szellemi-tudományos élet követésétől, hatalmas fekete foltok, és feltáratlan, kibeszéletlen traumák uralják a múltunkat. Ezeknek a megismerése nélkül pedig nem lesz előrelépés.

Tanulni, tanulni, tanulni – mondta Lenin. És ebben speciel igaza volt.