konzervatorium

Teheránban mozog a föld, ezrek vannak az utcákon, a rendőrök tüntetőkre támadnak. A passzivitás csak látszat, úgy tűnik, hogy széles tömegek elégedetlenek Mahmúd Ahmedinedzsád puritán rendszerével, és a rezsim a regionális felkelésekkel és lázongásokkal szemben már nem tudja oly könnyen kontrollálni a helyzetet - bár a Stratfor szerint az Iráni Forradalmi Gárda és speciális rendfenntartó egységei a legnagyobb készültségben várják, hogy bevessék őket. Ők „csináltak rendet" 1999-ben is, amikor egyetemisták lázadtak fel a hatalom ellen. Tíz évvel később, 2009-ben az induló négy elnökjelöltből - akiknek a személyét amúgy a mindenható „Alkotmánybírságként" és „OVB"-ként is funkcionáló Őrök Tanácsa már előzetesen megszűrte - a jelenlegi elnököt, Ahmadinedzsádot hozták ki győztesként, ráadásul olyan eredményekkel, amelyek teljesen irreálisnak tűnnek, és joggal háborították fel Muszavi híveit.

Irán sohasem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hitték. Mohammed Reza Pahlavi sah korrupt, világias, Izrael-barát, és a perzsa „nemzeti" zoroasztriánus hagyományokat preferáló rendszerét söpörte el Khomeini ajatollah. Az ő „egyszerű népre" támaszkodó siíta iszlám forradalma nem pusztán a Nyugattal fordította szembe Iránt, de minden addiginál véresebb diktatúrát vezetett be. Csak utalnék arra, hogy már a minimális alkoholfogyasztás „bűne" miatt embereket vertek iráni városok közterein - és persze beindultak a kivégzések is. Ráadásul nem csak Iránban: az iráni titkosszolgálat több nyugat-európai fővárosban „likvidált" ellenzékieket vagy olyanokat, akik szembe mertek szállni Khomeinivel.

Ugyanakkor a rezsim hangos Amerika (és Izrael)-ellenessége megtévesztő, hiszen Iránban létezik egy nagyon nyugatias középosztály, sok egyetemen pedig a nyugaton (egykor) divatos strukturalista, marxista, egzisztencialista és egyéb filozófiák gyökeresedtek meg - ezekben a körökben pedig az Egyesült Államok hitele meglepően jó. A nyugatos perzsa értelmiség, Ramin Jahanbegloo, Sariati, Nasszer Hadián és a többiek az ország jobb arcát képviselik. Azonban még ez a „kozmopolita" értelmiség is, nemzeti okokból, de rajong az atomprogramért, amely ellen pedig Shirin Ebadi, béke Nobel-díjas iráni emberjogi aktivista is szót emelt. Ám a perzsa jogásznő is ellenez minden, az iráni atomlétesítmények elleni külföldi támadást, mondván, hogy az csak a konzervatív erőket erősítené meg, akik a külső agresszióra hivatkozva számolnának le a reformistákkal. Az iráni atomprogram kérdése jogilag tulajdonképpen nagyon egyszerű, hiszen az ország - Izraellel szemben - aláírta az atomsorompó-egyezményt, de nem tartja be azt. Tartalmilag sem bonyolult a kérdés: a nyugati világ nem szeretné, ha atombombája lenne a környezetét folyamatosan fenyegető, sok terrorszervezet tagjait kiképző, ezeket anyagilag és fegyverrel is támogató iszlámista vezetésnek.

A négy jelölt, vagyis Ahmedinedzsád, az 1981 és 1989 között miniszterelnöki posztot betöltő Mir-Hoszein Muszavi, a reformer Mehdi Karrubi és a konzervatív Mohszen Rezai, bár formálisan egyenlő eséllyel indultak a választásokon, de utóbbi kettőnek nem volt igazán sansza. A jelenlegi elnököt támogatja a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Ali Khamenei ajatollah Legfölső Vezető, míg Muszavi mellett áll a volt elnök, Rafszandzsani - állítólag. Karrubi egyébként a választások tisztaságát már 2005-ben is kétségbe vonta, nem túl nagy sikerrel.[1] Ám most még több furcsaság történt: véget sem ért a szavazás, amikor Muszavi bejelentette, hogy 60%-ot szerzett. A több mint hetvenmillió lakossal rendelkező ország negyvenmillió szavazatát áttekintő választási bizottság mindössze pár óra leforgása alatt (!) az elitellenességgel kampányoló Ahmedinedzsád elnököt kiáltotta ki győztesnek. Karrubi 370 ezer szavazatot kapott, pedig 2005-ben ötmilliót - miközben a programja nem változott! -, ráadásul Ahmedinedzsádon kívül mind a három jelölt vesztett a szülőhelyén. Az azeri közösségből származó Muszavi még az azerieknél sem tudott győzni, ott is Ahmedinedzsad nyert - legalábbis a hivatalos verzió szerint.

Ez nagyjából olyan, mintha a magyar választásokon a tradicionálisan jobboldali budai kerületekben az MSZP győzne - „hivatalosan". A helyzet abszurditását mindenki érzi: az ellenzékiek leveleket írogatnak az Őrök Tanácsához, míg Khamenei azon kívül, hogy megvédte a választási eredményeket, a szavazatok egy részének újravizsgálatára kötelezte az Őrök Tanácsát - közben a tüntetők új választást követelnek. Nem biztos tehát, hogy a Jobbikot vezető Vona Gábor, aki iráni választási megfigyelőket hívna a 2010-es magyarországi választásokra, jól spekulált a „demokratikus" Iránnal, és annak megfigyelőivel...

Ahmedinedzsád rendszere azért recseg-ropog, mert sokaknak elege van a Nyugat-ellenességből, ráadásul gazdaságilag sem megy jól most Iránnak, amit szintén sokan meg is éreznek. Az iráni elnök amúgy sem túl jó nyugati presztízse tovább inog: a legújabb fejlemény, hogy ketten tanúsítják (s Peter Pilz osztrák zöld politikus fel is karolta az ügyet), Ahmedinedzsád 1989. július 13-án, még ha nem is tevőlegesen, de részt vett kurd ellenzékiek, a betiltott Kurdisztáni Demokrata Párt vezetőinek kivégzésében. Ahmedinedzsád a világ páriájává tette Iránt, még ha ez az országon belül - mivel nagy belső piaca van - nem is nagyon érezhető.

Irán a zsidóságot is rendszeresen „nyugati ügyként" tematizálja. 2006 nyarán, válaszul a Mohamed-karikatúrákra, holokauszt-karikatúra versenyt rendeztek, 2006 decemberében pedig „A holokauszt vizsgálata: globális vízió" címmel rendeztek „tudományos" konferenciát -  a világ leghírhedtebb holokauszttagadóinak részvételével. Évtizedek óta tartanak Jeruzsálem-napot Teheránban: ekkor izraeli és amerikai zászlókat éget a megvadult tömeg. A politika legfelső posztjairól tudatosan áramló Izrael-ellenesség világos funkciót tölt be a perzsa államban, mely a régió középhatalmi pozíciójára tört, s tulajdonképpen ezt - a szaddami Irak szétesésével - meg is szerezte. Ráadásul a fragmentálódott és heterogén iszlám világban, ahol óriási ellentétek vannak, Palesztina ügyével és Izrael ellen jól és sikeresen lehet kampányolni.

Az izraeli megfontolások ugyanakkor eléggé világosak: reménykednek abban, hogy a zsidó államot „eltörléssel" fenyegető, és az Izrael-ellenes Hezbollah libanoni siíta szervezetet, valamint a Gázát kontrolláló palesztin Hamaszt támogató Iránban valamiféle olyan változás lesz, mely kontrollálhatóvá teszi a nukleáris programot is. Közben azért az izraeli légierő kitartóan gyakorlatozik az állam és a Gibraltári-szoros között, hogy a Dávid-csillagos bombázók lecsaphassanak az iráni atomlétesítményekre, ha kell. Ugyanakkor a Moszad vezetője, Meir Dagan, nemrégiben megjelent az izraeli parlament Külügyi és Védelmi Bizottsága előtt és amellett, hogy szavaiban minimalizálni próbálta az iráni választási csalások mértékét, megjegyezte, hogy szerinte a nyugtalanság pár napon belül véget fog érni. Bár Simon Peresz izraeli elnök méltatta a tüntetőket, Izraelnek nem érdeke egy mérsékeltebb iráni vezetés létrejötte, hiszen ebben az esetben Irán nagy nyugati elfogadottság mellett fejezhetné be atomprogramját.

Az iráni belpolitikai válságot nézve elemzők azt emelik ki, hogy a tüntetők nem szervezettek, és bár van olyan klerikus, aki rokonszenvezik velük, de komoly vallási vezetők nem állnak mögöttük. Nem akarják megdönteni a rezsimet, kizárólag a választási csalásra fókuszálnak. De azok, akiket támogatnak, nem irányítják és nem kontrollálják őket. Ugyanakkor kering egy olyan hét pontból álló kiáltvány, mely amellett, hogy Montazeri ajatollahnak vezető szerepet szán az új alkotmány megszületéséig, a politikai foglyok szabadon bocsátását és az elnyomó (karhatalmi) szervezetek betiltását követeli. Ám a tüntetők nem kívánnak változtatni a rezsim jellegén, merthogy az összes elnökjelölt alapítója és harcosa volt 1979-ben uralomra jutott iráni iszlám forradalomnak: ugyanannak a forradalmi elitnek a tagjai, mint maga Ahmedinedzsád.

A nemzetközi kontextus sem kevésbé fontos. Az iráni válság teszteli az új amerikai vezetést, amely, úgy tűnik, szakított a republikánus előd egyértelműen értékelvű politizálásával, és a multilaterális, „demokratikus" világ felé lépett, elfogadván, hogy ő csupán csak az egyik politikai tényező a sok közül. Így biztosan lehet barátokat szerezni a fejlődő világban, ugyanakkor az a veszély fenyeget, hogy Amerika el fogja veszíteni világhatalmi szerepét. Ráadásul Barack Obama és Dmitrij Medvegyev orosz elnök még áprilisban közös nyilatkozatban adta tudtára a világnak, hogy Iránnak joga van békés jellegű nukleáris programot megvalósítani. Az oroszok, akiknak komoly felelősségük van abban, hogy az iráni atom ma problémává vált, egyértelműen támogatják Teheránt - az USA ellenében. Nem véletlen, hogy az Oroszországba érkező iráni elnök - miközben már javában zajlottak a demonstrációk - június 16-án milyen meleg fogadtatásban részesült az uráli Jekatyerinburgban, ahol a Sanghaji Együttműködés értekezlete zajlott (tagok: Oroszország, Kína, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán; míg Iránnak megfigyelői státusza van). Az Egyesült Államokat erősen bíráló Ahmedinedzsádnál, aki szerint az USA nem tudja megoldani a globális pénzügyi válságot, csak Szergej Ribjakov, orosz külügyminiszterhelyettes volt kellemetlenebb. Ribjakov sietett kijelenteni, hogy „különösen szimbolikus" (tényleg az), hogy az újjáválasztott iráni elnök első külföldi útja éppen Oroszországba vezet, s leszögezte, hogy a vitatott választások „az iráni nép belügyét képezik".

A hangosan tiltakozó Európai Unió, s a csendesebben méltatlankodó amerikai elnök - aki úgy tűnik, hogy nem akarja felkavarni az Amerika-ellenes érzelmeket a perzsa államban - szeme láttára jött létre ismét az orosz befolyási övezet a Közel-Keleten, fő államával, Iránnal. Obama, aki nyilatkozatában először mind a két felet (kormány és ellenzék) homogenizálta, később mégis felszólalt a tüntetések erőszakos kormányzati kezelése miatt. De az amerikai elnök, úgy tűnik, nem látja be azt, hogy lehet, hogy Amerikát Ahmedinedzsád hívei nem fogják szeretni akkor, ha határozottan és világosan szót emel a tüntetők mellett: de tisztelni fogják azok, akik méltóságteljes életet szeretnének élni a perzsa államban.

A cikkhez itt lehet hozzászólni.

[1] Wagner Péter: Újabb négy év diktatúra? ÉS 2009. június 19. 11.