konzervatorium

A tisztesség kedvéért, és hogy ne keltsem az elfogulatlanság látszatát: igen, ettem már Bodrogi „Fűszeres” Eszter finomságaiból – igaz, csak egyszer, mégpedig a Judapest tavaszi gábliján. Egy szép, derűs áprilisi nap volt, amikor a Mikszáth tér jó részét elfoglaltuk, és – a szomszédos vendéglátóipari egységes bosszúságára – otthonról hozott, otthon készített ételekkel laktunk jól.

Fűszeres Eszter szakácskönyve mögött egy közösség áll. Ez a közösség pedig nem csak a fentebb is említett eszem-iszomok alkalmával ölt jóllakó, az öveken lazítani kényszerülő testet (testeket). A magyar zsidóságnak arról, a háborútól számított harmadik generációjáról van leginkább szó, mely fokozatosan visszatalált saját kulturális és vallási hagyományaihoz:

„Budapest, ahol a régió legnagyobb zsidó közössége él, az elmúlt pár évben egy pozitív folyamat színtere lett. Pezsgő zsidó élet bontakozott ki, amit hús-vér emberek csinálnak: zenészek, színészek, bártulajdonosok, dj-k, bloggerek és szakácsok is.”

– írja a könyv előszavában Bitter Brunó, a Judapest.org alapító főszerkesztője. Mind Bodrogi Eszter blogja, a könyvvel azonos című Fűszer és Lélek, mind a Judapest.org ennek a pezsgő szcénának a középpontjában van – ez a szakácskönyv pedig, túl azon, hogy természetesen recepteket tartalmaz, ennek a huszonegyedik századi magyar zsidó kultúrának a történetét, történeteit is elmeséli. A könyv hangvétele ugyanis nagyon személyes. Ez persze annyira nem újdonság. A szakácskönyvek között már jó ideje megjelent az a típus, mely elsősorban nem az ételeket, hanem a szakács személyét helyezi a középpontba: egy sztárszakácsot vagy a főzéshez többé-kevésbé értő celebet (akinek a személyével jól el lehet adni a könyve). Bodrogi Eszter szakácskönyve esetében másról van szó – bár tény az is, hogy Fűszeres Eszterként ismert és olvasott magyar gasztrobloggeré, „celebbé” vált.

Hogy milyen történetekre, miféle személyességre gondolok? A Fűszer és Lélek bevezetőjében rögtön bemutatkozik a szerző (és családja):

„Amikor a kisfiamnak bölcsődét kerestünk, rátaláltunk egy zsidó bölcsődére. Mi, a teljesen asszimilálódott zsidók, akiknek csak a nagyszülei jártak zsinagógába, de ők is hatvan éve utoljára. Hirtelen nagyon elkezdett érdekelni a téma. Zsidó recepteket kerestem az interneten, és hamar rájöttem, hogy ezeket mi is főzzük.”

A könyv ételeken, valamint a hozzájuk kapcsolódó történeteken és étkezési szokásokon keresztül tulajdonképpen egy disszimiláció történetét meséli el. A szerző régi ízek emlékén és a nagyszülőktől, dédszülőktől örökölt recepteken keresztül a hétköznapok, a családi ebédek során végig megőrizte a zsidósághoz való szoros kötődését, majd (újra)felfedezte azt a kulturális-vallási kontextust, szokásrendszert is, melyek ezeket az ételeket körülveszik:

„Aztán egyszer tartottunk egy szombatot, és rájöttünk, hogy ez hiányzott az életünkből. Az az egy nap nyugalom, amikor nincsenek hírek, nem dolgozunk, csak egyszerűen együtt vagyunk, és pihenünk. (…) Már szerdától kezdve vártuk, azonban valami még mindig hiányzott. Furcsa volt péntek este, a gyertyák meggyújtása után sajtos húst vacsorázni.”

A zsidó ételekhez ugyanis közismerten hozzátartoznak a kóserság szabályai is, melyekről a könyvben az olvasó – mintegy bevezetőként – kap egy hasznos ismertetőt. Megtudhatjuk, hogy mihez milyen edényt kell használni, mit mivel nem lehet keverni, valamint itt olvashatjuk például azt is, hogy a zsiráf (!) is kóser állatnak számít, tehát nyugodtan megehető. (Csak éppen a rituális szabályok szerint igen nehéz volna levágni…) És vannak még tippek arra vonatkozóan, hogy hogyan érdemes egy kóser konyhát berendezni, hogy miért nem jó ehhez a tűzálló üveg, stb. Bodrogi Eszter egyébként egy félkóser konyhát vezet, azaz ünnepnapokon vált át a szigorú kóser szabályokra. (Mottója: Hétköznap sietős, szombaton kóser.) A személyes történetek a recepteknél is előjönnek – természetesen nem mindegyiknél, a könyv azért nem változik át anekdotagyűjteménnyé… Például megtudjuk, hogy a portugál narancsos húsgombóc receptje egy portugál zsidó pártól ered, akik a Dohány utcai zsinagógát keresve futottak össze Eszter férjével – a találkozásból pedig közös főzőcskézés lett.

Minden egyes recept három részből áll: a hozzávalók felsorolását és az étel elkészítésének leírását egy rövid felvezető-bevezető szöveg előzi meg, mely az étel eredetéről, a hozzá kapcsolódó sztorikról, az ételre való reakciókról szól – a bulgurral töltött paradicsom tálalásánál például vigyázni kell, hogy a bulgur szó ne hangozzék el. Hívjuk inkább csak simán töltött paradicsomnak, ha azt akarjuk, hogy a többiek meg is egyék… Alternatív elkészítési módok, különféle ízlésekhez igazított variációk, valamint Bodrogi Eszter személyes javaslatai is több helyen felbukkannak.

Az ételek hat kategóriába vannak rendezve: előételek, levesek, főételek, saláták, kenyerek-kalácsok és desszertek. Tradicionális zsidó ételek receptjeit (flódni, maceszgombóc húsleveshez) éppúgy tartalmazza a könyv, mint a zsidó ételeknek más konyhákkal való fúzióit: utóbbiak közül számomra az egyik legígéretesebbnek a macannya, vagyis a maceszlasagna tűnik. A recepteket lapozgatva egyébként a zsidó konyhát kevésbé ismerők mindenképpen meg fognak lepődni, mégpedig azon a felismerésen, amin általában mindenki meglepődik: rengeteg zsidó étel ugyanis a magyar konyhának is a legalapabb rétegéhez tartozik. (Ha van ilyen kifejezés, akkor ezt talán teljes kulináris asszimilációnak lehetne nevezni.) A receptek mellett hasznos kis segédleteket is kapunk, például egy egyoldalas, tizenhat fázisos mintát a kalácsfonáshoz (melyik szálat milyen sorrendben hová).

Az ételek, konkrétabban pedig a desszertek után koktélreceptek következnek, melyek egyenesen a Judapest popkulturális világából (valamint lásd még ezt is), amerikai, valamilyen módon zsidó kötődésű kultfilmekből jönnek: így a Nagy Lebowski koktél, a Hebrew Hammer koktél vagy a JP(WAFtalanító) koktél. Ezek a receptek, ahogy az ételek receptjei is, természetesen szorosan kötődnek egyfelől a tradicionális zsidó konyhához és kultúrához, másfelől pedig az említett, a zsidó kultúrát újradefiniáló szcénához – ennek ellenére nem állítható, hogy maga a könyv csupán ennek a szcénának szólna. Ezt a fiatal szcénát sokkal inkább megismertetni akarja: elmesélni azokat a történeteket, ahogyan a zsidó tradíció átértelmezve, felújítva, egy kevés egyéni kreativitással megbolondítva, de mégiscsak teljességében ott van a hétköznapokban, a családi vagy baráti ebédekben, vacsorákban. A könyv éppen ezért tartalmazza a zsidó ünnepek felsorolását, leírását, elmondja azok lényegét és menetét, valamint természetesen ajánl hozzájuk ünnepi menüsorokat is.

Eddig nem tértem ki arra, ami a könyv esetében a leglátványosabb: magától értetődően a gyönyörű, rendkívül étvágygerjesztő fotókról van szó. Még az egyik első fotó, a besózott-befűszerezett nyers hús (mely egyébként ebben a formájában ugye nem tartozik a kedvenc ételeim közé) képe is képes ingerelni a nyálmirigyeket. Az ételekről, azok hozzávalóiról, valamint az edényekről és a különböző konyhai tartozékokról készült fotók általában mind közelre fókuszálnak, a hátteret ízlésesen elmosva, ami nem csak esztétikailag hatásos, hanem az élettani-táplálkozási funkciók kiváltásában is. A könyv magánkiadásban készült, ennek tükrében pedig a kiadvány profizmusa külön is dicséretet érdeme. A könyv szépségén túl nagy mérete és vaskossága (több mint háromszáz oldal), minőségi lapjai miatt főzés közben óvatosan kezelendő: inkább album, mint a tűzhely mellé egyszerűen odahajtogatható, praktikus szakácskönyv – gyakorlati szempontból tehát adódhatnak nehézségek a könyv használata közben.

Végezetül pedig azt a történetet is meg kell említenem, mely több fotón is megjelenik: a könyv saját történetét, elkészülésének, elkészítésének történetét. A könyv szerzőjét és a kiadásban szerepet vállaló barátait nem csak az utolsó oldalak egyikén látjuk egy egész oldalas fotón, ahol éppen tervezik a könyvet (és ahol a borító már el is készült; olyan, mintha már maga a könyv is – jó kis posztmodern öntükrözés ), hanem több ételnél is feltűnnek (az ételek pedig éppen eltűnnek). Nem csak közeli felvételeken találkozunk a receptek „megtestesüléseivel”, hanem fogyasztásuk közben is láthatjuk a tesztalanyként funkcionáló falatokat tányéron vagy éppen villára tűzve. A képzavart fokozva: a könyvön igencsak meglátszik, hogy „szerelemgyerek”, szerzőin, kiadóin pedig az, hogy jó kedvvel és jó étvággyal dolgoztak rajta.

És hogy végezetül valami negatívumot is említsek még: a tartalomjegyzéket bevezető képek, melyek egy rendkívül „emberinek” tűnő, érdeklődő tekintetű (természetesen élő) liba fejét fotózzák közelről, hát, bennem legalábbis bűntudatot ébresztenek…

(Fűszeres Eszter: Fűszer és lélek. Zsidó konyha itt és most. Felelős kiadó: Bitter Brunó, Pásztor Tamás. Budapest, 2008. 303 oldal, 5990 Ft.

A könyvet a www.fuszereslelek.hu oldalon 20% kedvezménnyel lehet megrendelni.)

A cikkhez hozzászólni itt lehet.