A nagyszülők az én életemben legalább annyira fontosak mint a szüleim, hiszen nem egy átlagos családból származom, ami persze egyszerre áldás és átok is számomra. Iszonyatosan büszke vagyok a szüleimre, hiszen egy hatalmas vállalatot építettek fel ketten, amibe rengeteg munkát fektettek, és időt, energiát nem kímélve dolgoztak azon, hogy a nagy álmuk, melyet még fiatalon ketten szőttek megvalósulhasson. Persze ez nem könnyű feladat, főleg nem két gyerek mellett, és mivel sokat dolgoztak és még többet jártak külföldre, ezért nagyon sokszor ránk a nagyszülők vigyáztak. Lehetne ezt szomorúan felfogni, hiszen a saját szüleink így kevesebb időt tölthettek velünk gyerekként, de a nagyik és a két papa iszonyatosan jól neveltek minket. Nagyon boldog gyerekkorunk volt és iszonyatosan szeretjük őket a mai napig is, bár most már félig meddig felnőttként tekintenek ránk a húgommal.
Egyetlen egy dolgokra nem tudtunk számukra megoldást találni sosem, hogy az egyik nagypapám és nagymamám nem igazán tudott döntés hozni annak tekintetében, hogy festmény vagy családi képek kerüljenek fel a nappali falára. Persze a nagymamám imádta a festményeket, a papa viszont gyűlölte, szerinte a szeretteinek a falon a helye. Ebből a vitából pedig sosem lett kompromisszum, sem pedig döntés, a fal pedig azóta is üres volt.
Egészen addig, még nem én most a testvéremmel úgy döntöttem, hogy egy köztes megoldásként meglepetésben lesz részük. Egy Balaton vászonkép került csomagoldó papír alá, és bizony a házassági évfordulójuk alkalmával meg is leptük vele őket. Hát mondanom sem kell, hogy könnyek szöktek a szemükbe és a miénkbe is, hiszen nem gondoltuk volna, hogy ennyire örülni fognak neki, és hogy tényleg megoldást fog jelenteni egy évek óta zajló vitára a kis ajándékunk. Nem mellesleg pedig gyönyörű és tényleg iszonyatosan szép dísze lett ez a vászonkép a lakásnak.